Modal Header
A Budapest ostroma emléknapján a II. világháború legtöbb civil áldozatával járó, 102 napon át tartó hadi eseményekre emlékezünk, amelynek 1945. február 11-én történt budai kitörési kísérlet volt a végpontja.
Budapest ostroma nagyon jelentős esemény volt, a Vörös Hadsereg magyarországi veszteségének fele is az ostrom során keletkezett. A tényleges ostrom 102 napig tartott, amelynek csaknem a felét a védők már teljes bekerítettségben harcolták végig. A civil lakosság áldozatainak (kivégezettek, vissza nem tért elhurcoltak) száma 76 000, az elesett, vagy hadifogságból vissza nem tért magyar katonák száma 29 500 főt tett ki.
A főváros ostroma közben egy másik háború is folyt: a nyilasok pusztítása a főváros zsidósága ellen. Budapest 38 000 közvetlen civil áldozatából 14 000 volt zsidó származású, miközben arányuk az ostromlott főváros lakosságának mintegy 15 százalékát tette ki.
Az ostrom végére a szovjet csapatok már teljesen körbe vették a Buda várát védő német és magyar katonákat. A küzdelem reménytelen volta, a tartalékok felélése miatt a várvédők az ostromgyűrűből való kitörés és a saját frontvonal elérésének megkísérlése mellett döntöttek. Február 11. és 16. között az akcióhoz köthetően közel húszezren haltak meg, és legalább ennyien kerültek szovjet hadifogságba.
A történtek jelentőségéhez és az áldozatok magas számához képest ez az esemény mégsem része a köztudatnak, és egészen alapvető kérdésekben sincs teljes konszenzus a történészek között.
Diákoknak szóló változat
A Budapest ostroma emléknapján Budapest 102 napon át tartó ostromára és az 1945. február 11-én történt budai kitörési kísérletre emlékezünk.
Budapest második világháborús ostroma a legvéresebb városostromok közé sorolható. A korábbi ostromok során jellemzően a Várhegyen álló erődítmények birtoklásáért folytak a harcok, 1944-45 fordulóján azonban az egész város csatatérré vált. Erről nemcsak egyes szétlőtt homlokzatok tanúskodnak, hanem a jelenleg folyó építkezések során is kerülnek elő tömegsírok, lövedékek, fegyverek.
Budapest ostroma nagyon jelentős esemény volt, a Vörös Hadsereg magyarországi veszteségének fele is az ostrom során keletkezett. A tényleges ostrom 102 napig tartott, amelynek csaknem a felét a védők már teljes bekerítettségben harcolták végig. Összehasonlításképpen megemlítendő, hogy Berlint két hét alatt, Bécset pedig hat nap alatt foglalták el a szovjetek, és még a legkitartóbb német helyőrségek is hamarabb elvéreztek: a breslaui 82 napig, a königsbergi pedig 77 napig tudta tartani a várost az ostromlókkal szemben.
Különleges jelentőségű persze Sztálingrád ostroma, mely bár 125 napig tartott, de onnan a civil lakosságot egyébként evakuálták. Ha Budapest ostromához hasonlót keresünk, akkor Varsó 1944-es ostroma adódik, csak ott a Wehrmacht volt a támadó fél.
Az első szovjet harckocsi 1944. november 3-án érte el Budapest mai közigazgatási határát. Az első építmény, a pesti oldalon, csak 1945. január 1-jén került szovjet kézre. Budán 1944. december 24-én jelent meg az első szovjet harckocsi, nem sokkal ezt követően kezdődött meg a háztól-házig tartó küzdelem, melynek során egyes épületek akár naponta többször is gazdát cseréltek.
Az ostrom legutolsó felvonása a védősereg kétségbeesett kitörési kísérlete volt.
A szovjet csapatok, melyek 1941-től már a nyugati szövetségesekkel álltak egy oldalon, ekkorra már teljesen körbevették a Buda várát védő német és magyar katonákat. Az élelmiszer és hadi tartalékaikból már kifogytak, így a német parancsnok, Karl Pfeffer-Wildenbruch – Hitler engedélye nélkül is – úgy ítélte meg, hogy a legjobb megoldás, ha kitörnek. A hadiállapot már korábbi fázisaiban is – amikor még bizonyosan nagyobb esély lett volna egy sikeresebb akcióra – többször felmerült a kitörés lehetősége.
A budai kitörési kísérletben többségében németek, de rajtuk kívül magyar honvédek, nyilasok és kényszersorozott svábok is részt vettek. Mindössze öt nap alatt közel húszezren haltak meg, és nagyjából ugyanennyien kerültek fogságba. A saját, német csapatokhoz való sikeres átjutás ezzel szemben legfeljebb ezer katonának sikerült, és nagyjából ennyire becsülhető a város civiljei közé beolvadó túlélők létszáma is.
Mai napig nincs konszenzus olyan alapvető kérdésekben, mint a kitörők indíttatása, vagy hogy megadás esetén milyen büntetésre (kivégzés vagy hadifogság) számítottak a védők.
A sok ehhez hasonló kérdésből következik a legalapvetőbb: hősökről, vagy csupán áldozatokról beszélünk? Ezzel az eseménnyel kapcsolatban a magyar társadalom viszonyulása látványosan megoszlik, ami nem meglepő.
Sokak számára éppen a németek és a nyilasok által teremtett borzalomtól való felszabadítást jelentette Budapest szovjet elfoglalása.
Elég csak a budapesti gettóba zárt zsidó honfitársaink által megélt tragédiákra gondolni. Ugyanakkor nem kevés állampolgár számára éppen a szovjetek érkezésével kezdődtek a legnagyobb borzalmak, és a megszállt területeken a „felszabadítás” millióknak nem a rég várt békét és a hőn áhított szabadságot hozta el, hanem a megtorlást és a megalázottságot. A Magyarországon fogságba vetett polgári lakosság nagy részéről tudjuk, hogy a szovjet fegyveres erők hadifogolyként, míg kisebb részüket internáltként (egy adott államhatalom által magára politikai, katonai vagy bűnügyi szempontból veszélyesnek tartott, de konkrét bűncselekményt el nem követett személyként) hurcolták el a gulágra.
Talán ez a megosztottság az oka, hogy a halottak rendkívül magas száma és az esemény történelmi jelentősége ellenére is az 1945-ös kitörés nem része az általános közbeszédnek, pedig fővárosunk és környéke a mai napig őrzi nyomait. Budapesten a Budai Vár alatt található Széll Kálmán tér és Széna tér környékén egyes házfalakon mind a mai napig megtalálhatóak a golyónyomok. A térségben, és azon belül is különösen a budai erdőkben becslések szerint a mai napig tízezres nagyságrendben lehetnek a földben a kitörés áldozatainak maradványai.
Pedagógusoknak szóló változat
A budai kitörési kísérlet a II. világháború végső szakaszának egyik különösen véres hazai eseménye, amely 1945. február 11-én történt.
Ahogy az 1943-as és 1944-es években a szovjet hadsereg, mely 1941-től már a nyugati szövetségesekkel harcolt egy oldalon, egyre közeledett keletről a magyar főváros felé, a magyar politikai és egyházi vezetésben is egyre sürgetőbben merült fel a lehetőség, hogy Budapestet „nyílt várossá” nyilvánítsák. Ez az 1907. évi hágai egyezmény értelmében azt jelentette volna, hogy a szovjet csapatoknak szabad utat engedünk, és cserébe tőlük garanciát kapunk arra, hogy a lakosságot és az épületeket nem bombázhatják. Mindez nem is lett volna példa nélküli, hiszen a második világháború során többek között Párizs, Brüsszel, Róma és Athén is élt ezzel a lehetőséggel. Ebben az esetben nem csupán hazánk, hanem valószínűleg Nyugat-Európa története is egészen másként alakult volna. Azonban 1943 augusztusában hiába kérte erre több parlamenti párt képviselője is az akkori miniszterelnököt, Kállay Miklóst, ő diplomáciai nehézségekre hivatkozva elutasította azt. Adolf Hitler tervei szerint ugyanis fővárosunk „erőd, melyet háztól házig kell védeni”.
1945 elejére már körvonalazódott, hogy a németek el fogják veszíteni a háborút. Budapest körül 1944. december 26-án zárult be az ostromgyűrű, vagyis ekkortól fogták közre a szovjetek a fővárosban állomásozó német és magyar csapatokat. Egy esetleges kitörés ekkor még mindig jóval nagyobb reménnyel kecsegtetett volna. Több ízben is tervben volt a lehetősége, ám a német parancsnok, Karl Pfeffer-Wildenbruch Hitler engedélyének hiányában nem volt hajlandó megindítani az akciót.
1945. február 11-re azonban – amikor a német-magyar csapatok már a Várhegy közvetlen környékéig (Duna-Vérmező-Margit körút-Hegyalja út által körbezárt területre) szorultak vissza – olyan mértékben merült ki mind a hadi-, mind az élelmiszerkészlet, hogy az említett német parancsnok utasítást adott a kitörésre, bár Hitlertől továbbra sem kapott engedélyt az akcióra.
A február 11-én 17:50-kor leadott rádió-jelentéséből pontosan érződik a helyzetük reménytelensége: „Élelmiszerünket felhasználtuk, az utolsó töltény csőre töltve. Budapest védői választhattunk a kapituláció vagy a harc nélküli lemészárlás között. Az utolsó harcképes német részekkel, honvédekkel és nyilaskeresztesekkel együtt offenzív módon új harci és ellátási bázist keresek.”
A tervük az volt, hogy áttörve a szovjet gyűrűt, megpróbálnak eljutni a saját csapataik frontvonaláig. A borzalmas időzítés és a kitörés kiszámítható volta miatt azonban az akció inkább egy öngyilkos merénylettel ért fel. A tisztek természetesen igyekeztek pozitívabb képet festeni a katonáik elé, így vélhetően a német és a magyar katonák sem voltak teljesen tisztában a szovjet túlerővel, a saját frontvonal pontos elhelyezkedésével és így a kitörési akció sikerének alacsony valószínűségével sem. Az a tény ugyanakkor, hogy az említett parancsnok a fő iránytól eltérő útvonalon, a Buda ezen terültén végig húzódó Ördög-árok csatornájában igyekezett elkerülni a tűzvonal legveszélyesebb részét, azt sejteti, hogy ő tisztában lehetett a körülményekkel. Neki néhány emberével sikerült is kijutnia a csatornából. Egy közeli villában húzódtak meg, ahol az első adandó alkalommal megadták magukat az oroszoknak. A magyar csapatok tábornoka Hindy Iván vezérezredes volt, ő az I. kerületi Krisztinaváros szívében lévő Horváth-kertben adta meg magát.
A kitörésben túlnyomórészt németek vettek részt, de a magyar honvédek és a besorozott svábok aránya is jelentős volt. Rajtuk kívül néhány száz nyilas vett részt.
Több forrás szerint is lehettek a kitörési tervet eláruló orosz kémek, ugyanakkor a németek mozgástere és lehetőségei ekkorra valójában annyira beszűkültek, hogy az információ kiszivárgása nélkül is könnyen megjósolható volt, hogy mit terveznek.
A váriak támadása este 8 órakor indult meg, amire az oroszok már számítottak. Az ellenség megtévesztése céljából szovjet ruhába öltöztetett, oroszul is beszélő, előreküldött kitörők is csak komoly áldozatok árán jutottak el a Postapalota – Olasz fasor (ma Szilágyi Erzsébet fasor) útvonalon a Budagyöngyéig. A legtöbben azonban a Csalogány utca – Retek utca – Olasz fasor útvonalat választották. Nehéz szavakat találni arra, ami ezt követően rájuk várt: a Vár és a Széna tér közötti szűk utcákon, valamint a Széna téren borzalmas vérfürdő alakult ki. A szovjet katonák ezres nagyságrendben halomra lőtték a lezúduló német-magyar tömeget. Az eredeti terv szerint későbbi hullámokban induló kitörők számára már a társaik holttestein át vezetett az útjuk. Ezekről a szörnyűséges pillanatokról emlékezik meg Széna tér című dalában a Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas magyar zeneszerző, Cseh Tamás is.
Becslések szerint 16 000 katonának így is sikerült eljutnia a budai hegyekbe. Február 12-én és 13-án azonban megindult a szovjet „embervadászat”, mely során majdnem az összes, hegyekbe menekült kitörőt megölték, vagy foglyul ejtették. Német nyilvántartások szerint mindössze 785 fő jutott át sikeresen, legtöbben Mány térségében, az Anyácsapuszta-Szomor vonalon.
Rajtuk kívül bizonyára akadtak olyanok is, akiknek a budapesti házakban a civilek közé beépülve sikerült elvegyülniük, de a történészek becslései szerint az ő számuk sem tehető sokkal többre 1000 főnél.
A budai kitörési kísérlet a történelem eddigi legnagyobb fegyveres konfliktusaként számontartott, a II. világháborún belül is az egyik legvéresebb akció volt, hiszen mindössze néhány nap leforgása alatt közel húszezren haltak meg, és legalább ennyien kerültek fogságba.
A közelmúltból találunk példát arra is, hogy az egyéni, személyes sorsok felől közelítettek az eseményhez. 2020-ban az esemény 75. évfordulóján a kitörés útvonala szempontjából leginkább érintett három bel-budai önkormányzat (I., II., és XII. kerület) közös szervezésében öt különböző helyszínen rendezett élménybeszámolókat, valamint 80 darab - köztük számos korábban nem publikált - fényképet bemutató kiállítást.
Ez az 1945-ös tragikus esemény annak ellenére, hogy ilyen rövid idő alatt ilyen példátlanul sok áldozatot követelt, mind a mai napig nem szerves része sem a német, sem a magyar köztudatnak. A magyar társadalom érzékenysége és megosztottsága sok szempontból érthető. Sokan – a kitörésben életüket vesztő, vagy fogságba kerülő szeretteik halálán túl is – a szovjet csapatokhoz, valamint a kommunizmushoz köthető számos borzalmas sebet hordoznak.
Ugyanakkor a magyar társadalom egy másik része számára a legnagyobb borzalmat éppen a németek és a nyilasok terrorja jelentette. Elég csak a holokausztban érintett zsidó családokra gondolni.
Olyan alapvető kérdésekben sincs konszenzus még a történészek között sem, mint a résztvevők motivációja, az áldozatok száma, illetve hogy amennyiben a vár védői a megadást választják, milyen sorsra (kivégzés vagy hadifogság) számíthattak volna.
A helyszínen (a Budai Várban, a Széll Kálmán téren, a Széna téren és a Szilágyi Erzsébet fasor környékén) mind a mai napig számos ház falán láthatóak az akkori lövések nyomai. A budai hegyekben, valamint a kitörés útvonalának lakott részein pedig becslések szerint a mai napig tízezres nagyságrendben lehetnek a földben a kitörés áldozatainak maradványai.
https://www.origo.hu/tudomany/20200209-buda.html (Legutóbbi megtekintés: 2021. június 23.)
Hagyaték (Duna tv) – Állva meghalni – Budapest ostroma és a kitörés
https://www.youtube.com/watch?v=XbwGRbEqgRc&feature=emb_logo&ab_channel=hagyatekweb (Legutóbbi megtekintés: 2021. június 23.)
Budapest ostroma (dokumentumfilm) - https://www.youtube.com/watch?v=yvgLya5ANt0 (Legutóbbi megtekintés: 2021. június 23.)
https://hirtv.hu/kultura/antifasiszta-tuntetok-zavartak-meg-a-kitores-napi-megemlekezeseket-2494906?fbclid=IwAR3JF_IYX2vXEdjFZrulkPid8VQp1cR1Yx334Yqx9j9WYd5WBeRgERfJIsc (Legutóbbi megtekintés: 2021. június 23.)
https://www.arcanum.hu/en/online-kiadvanyok/2vhSzakkonyv-magyarok-a-ii-vilaghaboruban-2/magyarorszag-es-a-magyar-kiralyi-honvedseg-a-xx-szazadi-vilaghaboruban-1914-1945-BB49/budapest-hadszinterre-valasa-419/ (Legutóbbi megtekintés: 2021. június 23.)
http://www.budaipolgar.hu/helytortenet/ostrom75.html (Legutóbbi megtekintés: 2021. június 23.)
https://www.hegyvidek.hu/aktualis/hirek/utcai-kiallitason (Legutóbbi megtekintés: 2021. június 23.)