Szabó Magda (1917 - 2007) : Érettségi találkozó


Szabó Magda Érettségi találkozó (Merszi, Möszjő) című esszékötete szép, megható emléket állít a volt iskolájának, tanárának (tanárainak). Az intézmény megmutatta egykori diákjainak, hogy az élet kegyetlen, igazságtalan, gonosz és hogy mégis kötelességünk jót tenni, irgalmasságot mutatni. Kamaszként azt érezhetjük, hogy a világ összefogott ellenünk és egyedül csak elvárásokat, kötelezettségeket kell teljesítenünk mindenáron. Ez a szöveg megmutathatja, hogy ez nem így van, és meg kell élni ezeket is, hogy értékelni tudjuk azt vagy tanuljunk abból, amin átéltünk.
Tanévnyitó
  • Keletkezés dátuma: 2000
  • Gyűjtési kategória: szépirodalmi alkotások
  • Jogtulajdonos/jogkezelő: Petőfi Irodalmi Múzeum
  • Forrás: https://reader.dia.hu/document/Szabo_Magda-Merszi_Moszjo-1039

Érettségi találkozó

1935 nyarán, ezelőtt éppen hatvan évvel, egy negyvenkét tagból álló lányosztály átvette érettségi bizonyítványait a Debreceni Református Leánynevelő Intézet Dóczi Gedeonról elnevezett gimnáziumában, az addig szigorú martok közé szorított folyó hirtelen negyvenkét kis csatornára bomlott s indult negyvenkét irányba, eltávolodva egymástól és az intézettől is. Nem volt a válás pillanata se egyértelmű, se könnyű, a tilalmak biztonságos erdejéből a valódi élet kulisszái közé kerültek, de senki sem ujjongott a gondolattól, hogy ezentúl megjegyzés nélkül billeghet a legmagasabb sarkú cipőben, és nemhogy szabad, de illik kalapot viselnie, fátyollal vagy anélkül, nem tilthatja meg nevelő, mint ahogy senki nem fogja aláírásával igazolni, hogy az illető engedélyt kapott valamely tizennyolc éven aluliaknak engedélyezett film illedelmes időpontban való meglátogatására, mehetnek este színházba, táncolni, ahová a szülők jónak látják. Dóczi Gedeon intézete irgalmat nem ismerő módon szigorú volt, esztelenül sokat követelt, s nem eredmény nélkül: a falai közül kikerültekből senki sem szorult pszichiáterre, egy profi igásló tárgyilagos beletörődésével vette tudomásul, az iskolájuknak egy egyházi és egy világi jelmondata van: Egyedül Istené a dicsőség, ezt a nagytiszteletű urak közölték, a világi jelmondatot mindenki: Az élet nem majális, s azért tanultak meg imádkozni, mert életük fordulópontjain gyakran azt érzik majd, ami velük történik, emberi ésszel nem követhető, földi segítséggel ki nem védhető. „Ez itt a Dóczi – mondta szelíden Péterffy tanár úr, aki a legnyájasabb modorral a legelképesztőbb mennyiségű leckét adta fel – ebben a szokásában nem különbözött kollégáitól –, ezt eleinte megszokni, aztán bírni és vállalni kell.” Aki megszokta és vállalta, aki a kezdeti időkben nem roskadt össze a követelményektől, eleinte csak elbírta, később már követelte az Intézet mélytengeri atmoszférájú nyomását, ma mind Kossuth-díjas, állami díjas, intézményvezető professzor, magas kitüntetések viselője. „Igen, ez a Dóczi, a realitás földje” – lehelte Péterffy tanár úr, és Szabóra nézett, mármint a kutyás Szabóra, a névsorban az elsőre a kettő közül, a második, a szelíd Piroska mind a két lábával a földön élt, de a kutyást nem ártott figyelmeztetni, mert az intézeti Pitaval egyik jelentős darabja volt a legenda arról, mint lett kutyás Szabó a Szabó. „Nagyrangú intézet növendékei, ha az életben valamit elérnek, innen vitték magukkal. Jól megjegyezzék, ez nem Shalott vára és maguk nem várkisasszonyok.”

A kutyás Szabó keze már fenn volt a levegőben, engedélyt kért a szólásra, megtudakolta, melyik megyében van Shalott vára és kik azok a kisasszonyok. „Shalott a kerekasztal-mondakörben van, kisasszony, szerencsére csak egy, de az is rossz véget ér, ha érdekli, nézze meg Tennysonnál, úgy tudom, a szülei angolra is taníttatják.” A kutyásnak első dolga volt, hogy elkezdje gyötörni angolra oktató mesterét Tennyson-kötetért, s mikor megkapta, nekiállt a keresésnek, megtalálta és szótárja segítségével le is fordította a sajátságos költeményt. Őszintén csodálkozott, miért marasztalta el Péterffy tanár úr azt a mondát vagy micsodát, nincs abban semmi kivetnivaló. Shalott fiatal úrnője átok alatt él, napjait valami rejtelmes szövet szövésével kell töltenie, és az életet csak tükörből nézheti, mert mihelyt az ablakhoz lépne, elpusztul. Az átok, sajnos, hathatós, mert mikor egy napon felbukkan a tükörben Sir Lancelot délceg lován, szegény kisasszony feled tilalmat, tükröt, az ablakhoz szalad, kikönyököl, hogy jobban lássa a lovagot, meg is reped a tükör, ő meg menten haldokolni kezd, csak annyi ereje van, hogy csólnakba szálljon, a ladik leúszik vele Camelotig, ahová Sir Lancelot tartott, de mire odaér, már el is hunyt az árva. A kutyás Szabó nem értette, mi ez a meddő figyelmeztetés, hogy az ő intézetük nem Shalott, mondja idegeneknek, ne nekik. Hol tudnak ők kézimunkázni és főleg egész nap, mikor meggebednek, annyi a lecke, hol hasonlíthatnának ők Shalott úrnőjéhez, aki csak szőtt és nem is élt igazán, csak szemlélte a világ eseményeit egy tükörből, embert közelről nem is látott, s mihelyt először mégis megnézett valakit, azt a piros tollas lovagot, be is végződött az élete, ami tulajdonképpen nem is volt életnek nevezhető. Péterffy tanár úrnak igazán vannak ötletei, még vasárnapja sincs itt az embernek, mert templom után mennek főzőtanfolyamra, cserkészfoglalkozásra, nevelték volna náluk azt a hölgyet, ma is élne, mert Margit néni, a diakonissza, megmondta, tilos a tükör, abból az ördög néz vissza, férfit meg akkor se szabad észrevenni, pláne megbámulni, ha kilenc tollbokrétája van a szivárvány minden színéből. A kutyás Szabónak Irén írt, a hajdan rézvörös apródfrizurájú padszomszéd, levelében nyoma sem volt az érzelmességnek, közlendője kurta volt és szikár, ahogy az Intézetben a fontos közlések rögzítését megkívánták: eltelt hatvan év, aligha lesz reális alkalmuk új együttlétre, most tartják meg hát a legutolsó találkozót, mikor még mindenkit meg lehet ismerni, ki-ki azonos régi önmagával, elméje funkcionál, nem szabad megvárni, míg bukdácsolni kezd testük vagy lelkük a múlt cserepei közt. A program kétnapos, nagy beszélgetéseket terveznek, a régi osztályteremben, közös ebédeket, temetői látogatást a tanárok és meghalt osztálytársak sírjainál, vasárnap persze istentiszteletet, „mondjuk, hogy mint hajdan az évzárón – írta Irén –, úrvacsoravétel után aztán elbúcsúzunk azzal a tárgyilagos derűvel, melynek életünkben reflexszé való válása miatt nem lehetünk eléggé hálásak az iskolának”.

A kutyás ölébe eresztette a hajdan rézvörös apródfrizurás Irén levelét, és eltűnődött azon a sok mindenen, ami hatvan év alatt velük megesett: mikor megszülettek, még királyság volt az ország, folyt, majd elveszett és tanácsköztársaságba torzult az első világháború, jött Trianon, az elsődleges szegénység a megnyomorodott országban, aztán a világ gazdasági depressziója, amely persze hogy legyűrűzött a feldarabolt, kirabolt hazáig, s amelyet csak azért nem szenvedtek meg jobban, mert az Intézet kitiltott falai közül mindent, ami anyagi különbséget érzékeltetett volna a szülők között, ékszere nem lehetett senkinek, a foltozott ruha nem látszott az egyenkötények alatt. Aztán elkezdődött a második világháború, túlélték azt is, később újjáépítették az országot, de mert felekezeti iskola nevelte őket, nem volt könnyű dolguk Rákosi alatt, lettek osztályidegen klerikálisok, később, ötvenhatot is átvészelve, elkezdték rehabilitálni őket, s került közülük nem egy egészen fantasztikus munkahelyre vagy pályája görbülete vált sajátságosan csillogóvá. „Megváltó Krisztusom – gondolta a kutyás Szabó, akinek szürke macskája az írógép mellett aludt az íróasztalon –, hogy tudtunk volna tisztességben megmaradni az iskola nélkül, ha nem arra nevelnek, hogy tudjuk, az élet nem majális, hanem rossz, kegyetlen, igazságtalan, mégis jónak, irgalmasnak és igazságosnak kell lennünk benne, és hányszor és hányféleképpen tapasztaltuk, hogy ami velünk és a mieinkkel történik, emberi ésszel valóban nem követhető.” És nyúlt a telefon után, hívta Debrecen kódszámát, hogy megmondja a valamikor rézvörös apródfrizurás Irénnek, neki ugyan rádiófelvétele volna a jelzett időben, de majd lemondja, és természetesen ott lesz a találkozón.

 

 

 

Kedvencnek jelöléshez regisztrálj és jelentkezz be!